Gyakran találkozom olyan esetekkel, amikor a jóhiszemű ügyfelet vagy hitelezőt az adós társaság vezetője vagy képviselője nyomás alá akar helyezni, kihasználva anyagilag bizonytalan, szorult helyzetét.
A következő eset egy ilyen példát mutat be:
Egy építőipari projekt fővállalkozója csődöt jelentett, mert alvállalkozóit nem tudta kifizetni. Az egyik hitelező megkeresett bennünket, mert hallotta, hogy mi már korábban is vittünk végig csődöt, láttunk el vagyonfelügyelői tisztséget, illetve hitelezői képviseletet csődeljárásban. Az adós cég a törvényben foglalt kötelezettségének eleget téve annak rendje és módja szerint összehívta a hitelezőket egyezségi tárgyalásra. A tárgyalást megelőzően az adós cég képviselője több hitelezőt, köztük ügyfelünket is telefonon hívta fel és határozott kérését fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a csődeljárás okán kapott 180 napos moratórium meghosszabbításához ügyfelünk járuljon majd hozzá a tárgyaláson, mert ha nem, akkor keresztet vethet a pénzére.
Ügyfelünk természetesen bennünket kérdezett, mi megnyugtattuk, hogy „nem eszik olyan forrón a kását”, várjuk meg, hogy mi hangzik majd el a tárgyaláson. Az egyeztető tárgyalás el is kezdődött, az adós célja valóban a moratórium időtartamának meghosszabbítására irányult, amelynek maximális hossza 365 nap lehet. Ha sikerül megszavaztatnia a szavazásra jogosult hitelezők. 2/3-ának egyetértésével, akkor jó sok időt kap reorganizációs programjának kidolgozására.
De valóban ez volt a célja?
Az csődeljárásokhoz kapcsolódó egyezségi tárgyalásokon mindig kiemelt szerepe van a vagyonfelügyelőnek több okból is. Egyrészt őt a bíróság jelöli ki a felszámoló szervezetek közül, speciális szakértelemmel rendelkezik, másrészt független, a törvényességet és az adós gazdálkodását felügyeli, könyveibe betekinthet, vagyonát számba veheti, átvizsgálhatja.
Amikor a vagyonfelügyelő arról tájékoztatta a hitelezőket, hogy az adós közbenső mérlegében kimutatott vagyonról nem kapott átfogó, részletes tájékoztatást, bankszámlájára nem lát rá és alapvetően nem rendelkezik információval a vagyonnal kapcsolatban, akkor a hitelezőknek azonnal gyanút kell fogniuk. Ha ugyanis az adós célja valóban az egyezségkötés lenne, akkor már az első tárgyalásra részletes egyezségi javaslattal készülne, melyet a hitelezők megvitathatnának, teljes körűen együttműködne a vagyonfelügyelővel, átláthatóvá tenné gazdálkodását, minden eszközzel törekedne arra, hogy a legjobb színben tüntesse fel magát, hiszen adóssága részbeni elengedését kéri, megállapodást szeretne kötni hitelezőivel, ha nem jár sikerrel automatikusan felszámolási eljárásba sodródik.
Esetünkben a vagyonfelügyelő tájékoztatását követően szembesítettük az adóst a vagyonfelügyelő állításaival, az aláírt közbenső mérleggel kapcsolatos büntetőjogi felelősségével és emlékeztettük a csődeljárás valódi céljára, azaz valódi, az adós társaság túlélését és a hitelezőivel való megállapodás elősegítését célzó javaslat kidolgozására. A tárgyalás során a hitelezők nem szavaztak a moratórium meghosszabbításáról, helyette az adós ígéretet tett arra, hogy rövid időn belül egy újabb egyezségi tárgyalásra hívja a hitelezőit, amelyen valódi reorganizációs programmal és a hitelezők részére konkrét egyezségi ajánlattal érkezik. Az egyezségi ajánlat tükrében már lehet értelme a moratórium hosszabbításának, ha a hitelezők úgy ítélik meg a kapott ajánlat tárgyalási alap lehet.
Az iménti példa jól szemlélteti, hogy önmagában az adós által elindított csődeljárás nem garancia arra, hogy a hitelező pénzéhez jut az eljárásban, számtalan olyan körülmény merülhet fel, amiből a valódi szándék kikövetkeztethető, egy csődeljárás akár a hitelező, akár az adós oldaláról a megfelelő szakértői segítség valódi hozzáadott értékkel bír a megbízó számára.